Egy másodperc

Azt hiszem a mai nap nem lesz a kedvencem. Nem elég, hogy hétvégén be kellett mennem dolgozni, mert el vagyok csúszva és hát a határidő meg egyre közeleg, de még ráadásul az eső is esik. Persze nincs nálam esernyő, miért is lenne? Elázva és megsemmisülve állok be a villamos megállójának védelmébe. Legalább nincs hideg. Unottan nézek körbe és közben elképzelem, hogy amikor haza megyek, vár otthon az álom férfi. Elég magányosnak hangzik az egész, hiszen senki se vár otthon, de ezen a napon legalább ennyi jó legyen az életemben. A fantáziámba menekülve látom, ahogy megérkezem és Ő egy kis gonosz viccet mondva közelít felém és megjegyzést tesz arra, hogy mindig elfelejtem magammal vinni az esernyőt. Látványosan megsértődve elfordulok, mire megragad és szenvedélyesen megcsókol, majd a fürdőszobába parancsol.
A képzeletemből egy lökés ébreszt fel. Meglepődve azt se tudom mit tegyek. Esetlenül lépek kicsit odébb és közben hallom, ahogy bocsánatot kér az illető tőlem. Oldalra nézek és ekkor valószínűleg nem éppen a legelőnyösebb arcomat mutatom. A meglepettségtől azt se tudom, hogy mégis mit is tehetnék: a személy, aki meglökött pont úgy néz ki, mint akitől a képzeletemben előbb kaptam egy csókot. Annyira valótlanul alakul a napom, hogy megtorpanok a lehetetlenségétől. Mégis hogyan történhetett ez meg? Ez most a valóság, vagy az elmém rabja lettem? Lehet rosszul láttam, és valójában nem is úgy néz ki. Diszkréten próbálom újra felmérni, mégis ki áll mellettem, de sajnos pont a másik irányba fordult. Egyetlen egy ötlet jutott eszembe, hogy mégis mivel tudnám rábírni, hogy felém nézzen. Mivel sokan vagyunk itt, ha egy kicsit meglököm, akkor majd úgyis ide fordul, hogy felmérje maga körül az ember tömeget. Egy apró imát gyorsan elmondva érek hozzá, és amint lehet bocsánatot is kérek… vagyis akarok kérni, mert végül egy szó se jön ki a számon. Amikor a gyönyörű szemébe nézek és látom az álmom valóságos részét, a döbbenettől még mozdulni se tudok.
Na jó, de most mégis mit tegyek? Hétvége van, semmi esélye annak, hogy még egyszer itt találkozzunk. Vagy most teszek valamit, vagy örökre elszalasztom a lehetőséget. De mégis hogy lehet egy ilyen helyzetben beszélgetést kezdeményezni? Az óriási város óriási tömege nem éppen arról híres, hogy mennyire könnyen ismerkedik. Legtöbben még a szomszédjaikat se ismerik, mert nem kíváncsiak rájuk. Vajon őt érdekelném? Ahogy itt áll mellettem látom a tökéletességét és én meg… Elázva, karikás szemekkel nem vagyok valami vonzó. Sajnos a helyzetemen nem tudok változtatni.
Most csupán csak annyi a kérdés, hogy van-e elég bátorságom ahhoz, hogy leszólítsak egy idegent. De nem akármilyen idegent, az álmomat. Így már kicsit másképp hangzik. Ha most elrontom, akkor az életem végéig fogom átkozni magamat azért, mert nem voltam képes helyesen cselekedni. De az is lehet, hogy megszólal, és tönkre tesz mindent. Egyáltalán nem lesz olyan, mint a fantáziámban és darabokra töri a gondosan kialakított képet. Ekkor nem csak az álom férfit törné össze, hanem engem is. Mennyi annak az esélye, hogy valaki nem csak hasonlít ahhoz a férfihoz, akit elképzeltem, de belsőleg is olyan legyen? Nagyjából semmi, ugye? Vagy most ugrok egy nagyot, de nem tudom hova érkezek, vagy maradok a kényelmes komfort zónámban, ahol nem vár rám semmi, ami megsebezhet. Hát ez rosszabb annál, mint amikor el kellett döntenem melyik egyetemre megyek tanulni és milyen szakra. Ott legalább meggondolhattam magamat és változtathattam, de most nincs esélyem arra, hogy bármit is kijavítsak. Ha meghozom a döntést és cselekszek, onnan már nincs visszaút. Bátornak kellene lennem, még ilyen esetlen állapotban is.
Miközben az esélyeimet latolgattam, a villamos megérkezett és már majdnem mindenki felszállt, persze ő is. Gondolataimból most az ajtó záródását jelző sípolás ébreszt fel. Nincs időm tovább elmélkedni, próbálom elérni a villamost. Az idő hirtelen felgyorsul körülöttem, miközben én ugyan olyan tempóban haladok tovább. Már csak egy másodperc kellene és felérnék… egy másodperc….