Fagyott csend

Olyan hideg van, hogy a kezeim mindjárt megfagynak. Az emlékeim közt az idő megállt egy magányos pillanatban. Itt sétálok a hóban, amit a széttört vágyaim apró szilánkjai alkotnak. Idővonalról kapott megannyi kis relikviák tornyosulnak mindenhol. Gyönyörű kék jégpáncélban játsszák le újra és újra a kisebb jeleneteket, amik velem megtörténtek. Itt minden olyan hűvös, mint a múltam. Régen hittem abban, hogy nekem is gyönyörű virágmezővel teli helyem lesz, ahol meleg van és hatalmas virágzó fák alkotják majd a teret, ahol az emlékeim megjelennek. A múltban annyi mindenben hittem, ezért is van itt ez a töménytelen mennyiségű hó.
Mit gondolsz mennyi sebet, gyötrődést tud elbírni egy ember? Erre a kérdésre keresem a választ. Hol is kezdődött mind az, amikor minden vágyam széttört és megtorpant az idő? Úgy érzem céltalanul bolyongok itt, mert soha se fogom megtalálni a választ. Nem tudom mikor kezdődött el az egész és mennyi idő telt el, vagy mikor döntöttem úgy, hogy megkeresem azt a pillanatot. Újra és újra végignézem fájdalmas létem elemeit, de választ nem találok.
Ha nem lelnék rá arra a pontra, hogyan tudnék változtatni az egészen? Nem akarom a jéghegyek sokaságát. Nem akarom a széttört vágyak apró darabkáit. Nem akarom ezt a hideget. Talán jobb lenne, ha nem is lennének ezek az emlékek, ha nem alkotnák nyomorúságos lelkemet. Mi történne, ha megszabadulnék tőlük? Ha sorsom alakulása valójában meg se történt volna, ki lennék? Lenne saját véleményem, akarnék dönteni bármiről is? Valahogy mégse olyan jó ötlet ez a választás.
Világomba kiáltom kínom és sírva bele ütök az előttem álló jégpáncélba. Egy újabb fájdalmas pillanat. Magányosan állok a tömegben, mert nem akarnak rólam tudomást venni. Próbálok velük valamilyen kapcsolatot felvenni, de mit is várhat egy ilyen különc, mint én? Újra és újra visszautasítanak. A tömegben észre veszek egy alakot, aki most engem bámul. Nem a jelenet béli énemet, hanem a mostanit, aki könnycseppekkel teli szemmel bámulja a történetet. Nem tudom ki ő, nem ismerős, de valahogy mégis. Tudom, hogy láttam már valahol, de mégse tudom megmondani, hogy hol. Nem nézhetne rám egy idegen, ez nem az a hely, mert itt csak az elmém létezik.
Megijedve elfutok, de ennek a cselekedetnek semmi értelme. Senki se bánthat itt, mert ez az én kis birodalmam, amit én alkottam meg a múltam segítségével. Felismerve a tényt, megállok és újra szembe nézek egy fájdalmas kisfilmmel. Nem érdekel a történet, nem a megoldást keresem, hanem őt. Megint látom, ahogy bámul rám a tiszta tekintetével. A csodálatosan ragyogó szempár követi a mozgásomat. Érthetetlenül nézem a cselekedetet. Nem tudom mi folyik itt, vagy talán mégis? Megőrültem volna? Milyen egyszerű válasz is lenne erre az egészre.
Az ismeretlen ismerős kinyújtja felém a kezét, és én csak bugyután bámulom. Mit kellene most tennem? Mi van, ha megérintem és ártani fog nekem? El tudok-e viselni még egy újabb jégtömböt? Halk nevetés tör ki belőlem. Mégis mit tudna velem tenni, amit még nem éltem át? Eddigi rövid életem túl tartalmas volt ahhoz, hogy ne éljek át mindent. Határozott mozdulattal nyúlok felé, mire ő előre ugrik és érzem, hogy ki akarja húzni onnan magát, így segítek neki.
Megdöbbent arccal nézem nyugtató tekintetét, miközben a hó elkezd elolvadni körülöttünk és ő csak ennyit mond:
– Végre elérhettelek.