Hárítás

A mai is egy átlagos nap. Megyek a munkahelyemre, hogy a rám bízott feladatokat elvégezzem. A busz újra késik és én nem fogok beérni időben. Az univerzum egy újabb seggberúgása. Hívom is a főnökömet, hogy szóljak a késésemről, persze megint ordít velem. Állandóan ezt teszi, pedig jól csinálom a dolgomat. Mindig mindenki rajtam tölti ki a dühét, elveszik a lehetőségeimet. Soha senki sincs mellettem. Az egész életem arról szól, hogyan tesznek nekem keresztbe. Ráadásul a szívem megint elkezdett szúrni. Ez is az ő hibájuk. Semmi rosszat nem tettem és ez a hála. Egyre rosszabbul érzem magam, legyengültem. Na mit fog ahhoz szólni a főnököm, ha a mai napot munka helyett kórházban töltöm. Már várom is, hogy lássam az arcát, amikor megtudja. A körülöttem álló embereket egyre halványabban látom, de nem baj, mert nem is vagyok rájuk kíváncsi. Örökké csak felidegesítenek. Nagyon elgyengültem, már nem tudom magam rendesen tartani, azt hiszem le kellene ülnöm…

***

Fekszem, de miért is? Épp a buszt vártam… miért alszok most?! Gyorsan kinyitom a szemem és fel is ülök. Nem a buszmegállóban vagyok, de nem is ismerem ezt a helyet. Minden fehér, valahogy az üresség érzetét kelti.
– Felébredtél végre? Teljesen a tudatodnál vagy? – Hangzik el a két kérdés egy furcsán torz hangon.
– Ki beszél? Hol vagy?
-Még mindig nem tért magához, várnunk kell.
Elindulok előre, hogy végre megtaláljam a hang forrását. Nem akarom elhinni ezt az egészet, mert olyan, mint a filmekben. Ez csak egy álom lehet, mert egyetlen egy ember se tud olyan hangot kiadni, mint amit az előbb hallottam. Mintha állandóan váltakozna a hang. Nem a magassága, vagy a mélysége, hanem maga a hang. Olyan volt, mintha több ember mondaná a mondatot felváltva, de egyként. Falba ütközök, egy észrevehetetlen falba. A fehér ürességtől nem látom merre van egyáltalán valami. Minden olyan láthatatlan, érzékelhetetlen. Felfelé nézve próbálok valami kapaszkodót találni, hátha van valami értelme az egész helynek. Ekkor veszek észre három torz alakot.
Valami nagyon nincs rendjén. A három alak folyamatosan változik. Próbálok az egyik szélsőre koncentrálni. Hunyorítok és tekintetemmel követem a vonalait, amikor hirtelen meglátom… Teszek pár lépést hátra és elesek. Vissza akarom nyerni az egyensúlyomat, de ez annyira megdöbbentő, hogy kimegy az összes erő belőlem. Fel tudod sorolni az összes istent, akit ismersz? Hát én most olyat is látok, akiről még sohase hallottam. Nem csak a hang változik, hanem a kinézete is. Ez biztos csak egy álom, ilyen nem létezik.
– Azt hiszem most már kezdhetjük a beszélgetést. – Szólal meg a középső isten alak.
– Beszélgetést? Mégis miről?
– Mit gondolsz?
– Hát az életedről. – Válaszolnak felváltva. Nem csak az állandóan változó alakok közt van összhang, de még a három istenalak között is.
– Hát egyáltalán nem valami izgalmas sztori. – A saját hangomat fel se ismerem, annyira félek.
– Azt majd mi…
-Eldöntjük. – Fejezik be hárman a jobb oldali által elkezdett mondatot.
– Mesélnél magadról? – Kéri a bal oldali.
– Hát… nincs nagyon mit mesélnem… megszülettem, tanultam, lediplomáztam, most dolgozok és ennyi.
– Elég szűkszavú vagy. Hát akkor mesélj arról, hogy mi lett a vállalkozásoddal.
– A vállalkozásommal? Hát tönkre ment. Nem volt szerencsém.
– A barátnőddel, akit annyira szerettél?
– A sors szétválasztott minket.
– Hm… miért nem kezdtél valamit az életeddel? – Vágja hozzám keményen a kérdést a középső alak.
– Az univerzum sohase adott rá lehetőséget.
– Vagy te nem vetted észre a lehetőségeket.
– Ez nem igaz. Próbáltam. Mindent megtettem, amit csak tudtam.
– Biztos vagy ebben? – Kérdi szelíden a bal oldali isten.
– Igen. Nem tehetek arról, hogy soha semmi se úgy jött össze, mint ahogy kellett volna.
– Hah… persze, mert nem hullott az öledbe. Mit tettél, amikor az életed szerelme más felé tekintett?
– Mit tehettem volna? Én már nem voltam neki elég. Jobb lett volna rá erőltetnem magam?
– Rosszul látod a dolgokat. – Felel a bal oldali.
– Akkor a családoddal miért nem tartottad a kapcsolatot?
– Nem volt rá időm.
– Vagy nem akartál energiát bele fektetni. – Vádaskodik a középső alak.
– Ezért vagyok itt, hogy azt vágjátok a fejemhez, hogy mindenért én vagyok a hibás? Minden rossz miattam történt? Miattam hagyott el a szerelmem, miattam ment tönkre a cégem, miattam veszekszik mindig a főnök… a busz is miattam késik? – Teszem fel a kérdést gúnyosan.
– Mondd, akkor mégis mikor küzdöttél igazán? Mi érte meg ezt az áldozatot?
– Minden nap küzdök, mert nincs olyan, hogy valami jól működne.
– Úgy érzed ez a maximum, amit ki tudsz hozni magadból?
– Hát persze! Ha adtatok volna rá lehetőséget, akkor bizonyítottam volna, de ti voltatok azok, akik nem törődtek velem. Magamra hagytatok! Gondolom élveztétek, ahogy szenvedek! Minden hibámon jót nevettetek! Olyan nehéz lett volna segíteni?! Valamit tenni értem?! De miért is vitatkozok, hiszen ti csak egy álomhoz tartoztok. Ez az egész nem valóság és ezért nem is kell válaszolnom nektek. Hagyjatok inkább békén és szórakozzatok mással!
-Látod, ő is egy selejt. Nem vesz észre semmit. Minden hibáját áthárítja ránk, közben csak annyit kellett volna tennie, hogy használja az erejét. – Értetlenül és dühösen bámulok a középső alakra. – Igen, az erődet, amivel teremteni tudsz. Azt a belső erőt, amit hagytál elsorvadni. Megfeledkeztél az akaratodról és a küzdelemről. Küzdhettél volna a cégedért, a szerelmedért, a jobb állásért, vagy bármi másért. Lehetőséged van megteremteni azt, amire igazán vágysz, de ehhez előbb neked kell megtenni az első lépést. Csak ezután tudunk mi segíteni. Már eldöntöttük a…
– Sorsod. Nem térsz vissza a testedbe. – Mondják együtt a változó lények.
Nem értem miről beszélnek. Nem térhetek vissza a testembe? Ez mekkora hazugság már. Ez csak egy álom. Nem? Hiszen hogy is létezhetne mindez? A fehér helyiség és a folyton változó alakok. Nem lehet, hogy ez a valóság. Ez nem lehet igaz… De ha mégis? Ha mégis istenszerűek és most ölettem meg magam? Nem akarok meghalni! Még annyi minden vár rám, még annyi mindent kell megtennem. Semmit se értem még el, nem lehet ez a vég.
– Várjatok! Ezt mégis hogy értettétek? Válaszoljatok! Kérlek… – Hangom elcsuklik a kétségbeeséstől.
– Na mi van, most már küzdeni akarsz? – Érdeklődik gúnyosan a jobb oldali.
Ahogy próbálom utol érni a távolodó isteneket, megbotlok. Behunyom a szemem, majd mikor újra kinyitom, nem látok semmit. Próbálom kitapogatni a körülöttem lévő dolgokat, de még a talajt se érzem. Itt vagyok a semmiben. Sötét és üres semmiben. Nincs fent vagy lent. Nincs hideg vagy meleg. Csupán a semmi létezik és ez vesz körül. Könnyek törnek elő a szememből és ordítani akarok egy nagyot. Kinyitom a számat, de nem hallom a hangom. Nem hallok semmit, még a könnyeimet sem érzem végig folyni az arcomon. Ez nem lehet a valóság. Ez nem történhetett most meg. Biztos nemsokára felkelek és újra munkába megyek, hogy folytassam a szokásos kis életemet. Senki se tenné ezt velem, mert semmi rosszat nem tettem. Ugye? Nem szólhatott csak ennyiről az életem. Nem hagyhatom, hogy elvesszek itt ahol minden halott. Nem engedhetem, hogy mindez megtörténjen. Most tényleg tennem kell valamit.