Repedés

Izgalmas reggelnek nézek elébe, ma lesz az első napom az új munkahelyemen. Határozottnak, magabiztosnak, legyőzhetetlennek kell látszanom. Persze mindehhez egy megfelelő álarc kell, amit az imént választottam ki. A szemem, az arcvonásaim mind tökéletesek lesznek ezekhez az új mindennapokhoz. A tükörben még csodálom magam, közben a többi álarcom ott kavarog mögöttem. Minden egyes helyzethez megvan a tökéletes, ez az elvárás. Az elején mindenkinek kevés van, de ahogy telnek az évek egyre több és több lesz. Néhányhoz igazán felkavaró emlékek társulnak. Szívem szerint kidobnám őket, de nem tehetem, mert lehet újra szükségem lesz rá. Épp felém úszik az egyik borzalmas alkotás, mire én egy határozott mozdulattal leghátra lököm.
Egy apró könnycsepp gördül le az arcomon a feltörő emlékektől. Ijedten fordulok vissza a tükörhöz, mert úgy látszik mégse tökéletes a most viselt menedékem. Egy jelentéktelen repedést látnak kétségbeesett szemeim, alig látszik. Próbálok rajta javítani, de minden egyes kísérletemmel csak egyre több és nagyobb repedés jelenik meg. Gondolataim össze-vissza cikáznak, mert már én se emlékszek arra, hogy mi van alatta. Ezt a titkot örökre el kell felejteni ebben a világban. Gyorsan inkább levetem magamról és egy újat készítek. Senki se tudhatja meg milyen vagyok igazán. Senki, még én magam se. A világ rendjébe nem lehet csak úgy beavatkozni, megváltoztatni. Itt ezen a helyen mindenki elfelejti ki is volt igazán.
Miközben alkotom az új maszkom, tiltott kíváncsiság lesz úrrá rajtam. Megfogalmazódik bennem a vágy arra, hogy csak egy apró pillantást vessek igazi lényemre. A minden hazugság, a minden egyes hamis vonás nélküli arcomat szeretném látni, de tudom, hogy ez tiltott. Próbálom kiverni a fejemből, miközben dolgozok. Újra meg kell alkotnom a munkámhoz való viseletemet. Azzal nyugtatom magam, hogy lehet mégse tetszene az, amit látnék. A tükörből egy olyan arc is visszabámulhat rám, ami olyan undort válthat ki belőlem, mint az imént hátra lökött álarc.
A kezeim szorgosan munkálkodnak, alkotnak. Gyorsan be kell fejeznem, mert indulnom kell tovább. Az életem be van táblázva, nincs sok időm arra, hogy elfilozofálgassak az életről, a rendjéről, a jóról és a rosszról. Már csak egy nagyon kevés hiányzik… na végre el is készült. Újra folytathatom a megszokott életemet, ahogy mindenki más. Türelmetlenül fogom és már tenném is fel az arcomra, de ekkor megáll a kezem. Mégis ki mondja azt, hogy nem tudhatom ki vagyok igazán? Mégis ki tilthatja meg azt, hogy ismerjem önmagam? Ez az élet rendje, de mi van ha téves? Egy apró pillanattól semmi se fog megváltozni, minden ugyan úgy megy majd tovább. Mindenem reszket, mert azt hiszem, a kíváncsiságomat nem tudom tovább fékezni.
A fejem apró mozdulatokkal közelebb és közelebb kerül a tükörhöz. Újra megtorpanok, nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném, de mégis inkább haladok tovább. Nem fog semmi se változni, mert ugyan úgy fogom továbbra is viselni az elvárt hazugságokat. Szememet lassan becsukom és egy könnycsepp indul el megint, hogy bejárja a vonásaimat. Félelem gyűlik össze bennem, mert nem akarom, hogy a valóság olyan legyen, mint a gyűlölt hazugságok. Szép arcot szeretnék látni, mint amiket hordani szoktam. Könnyek folynak megállíthatatlanul és sebesen beterítik az arcom.
Végül csak kinyitom a szememet és amit látok megdöbbent. Esetlenül nyúlok a tükör felé és végig húzom az ujjaimat a fáradt, megviselt szemeim másán, az apró gondoktól megjelent ráncokon, és végül a boldog mosolyomon. A kezem most a valódit érinti és érzem minden egyes emlékem és döntésem alkotta valóságot. Hirtelen eszembe jut, hogy sietnem kellene és az órára nézek. Gyorsan az imént elkészült maszkom felé nyúlok és mikor a kezemben van újra megtorpanok, mert már semmi se olyan, mint volt…