Szünet

Egy újabb üres napra ébredek ma reggel is. Minden a maga megszokott rendje és módja szerint történik némán. Felkelek, elkészülök és indulok dolgozni. Munkahelyre menet a gondolataim kavalkádjába merülök és próbálom összerakni a mai napom, megtalálni az élet minden apró rejtelmét, és megoldásokat keresni a jelenleg még megoldatlan helyzetekre. A buszon ülve üresen bámulom az egyik álló utasnak a zene ritmusára járó lábát. A lábfeje egyre csak fel és le mozog, közben kisebb-nagyobb szünetet tart. A szünet szóhoz általában az emberek a csendet, nyugalmat, szabadságot, tanulás nélküli napot, nyaralást társítják attól függően, hogy milyen közegben használják. Olyan pozitívnak hangzik az egész, de számomra mégsem az.
Beérve látom, hogy semmi se változott tegnap óta. Ugyan olyan lassan halad az idő a megszokott emberek, tárgyak és munkafolyamatok körül. Majd elérkezik a mások számára annyira várva várt szünet. Mindenki próbálja a számára leghasznosabban kihasználni. Az egyik kollégával beszélgetést kezdeményezve próbálom most eltölteni ezt a kis időt. Elég jól alakul és mindennapi dolgokról beszélgetünk. A családról, a nyaralásokról, egyéb élménybeszámolókról való társalgást egy másik kollégám szakítja meg. Minden olyan jól alakult, de most megint az egész rosszra fordult. A két személy egymásra néz, majd úgy beszélnek, kihagyva engem. A napok ismétlik önmagukat, megint elfelejtenek engem.
Elfelejtik, hogy ha nem fordulnak felém, nem látom, mit mondanak. Ha nem jelelnek, ugyan úgy nem látom, mit mondanak. Nálam a két hang közti szünet örökké tart, miért nem veszitek ezt észre? Annyira fáj, dühít, elszomorít ez az egész. Miért hagytok ki? Miért nem tartozhatok igazán hozzátok?
Persze tudom a választ… mert siket vagyok. A hangok nélküli világgal együtt jár az, hogy a hallók nem tudnak hozzám igazodni, vagy nem is akarnak. Kirekesztenek és ezáltal csak a saját kis hallássérültekből álló csoportomban találom meg igazán a helyemet. De miért is? Attól, hogy nem hallok csak a kommunikáció formája változik meg. A szavakat ugyan úgy használjuk, ugyan úgy megvan mindenről a véleményünk. Egyedül a hangokkal kapcsolatos dolgokról nem alkothatjuk meg a saját nézetünket. Erre tökéletes példa a zene. De ti nem csak erről beszéltek, annyi más téma is van a világon. Miért nem tudunk arról beszélgetni? Ha egynél többen vagytok, akkor is biztos meg tudjuk oldani a kommunikációt. A mai világban nem bűn kreatívnak lenni, megoldásokat keresni és találni az addig ismeretlen helyzetben.
Én is egy vagyok közületek és ezen semmi se fog változtatni. Hiába aggattok rám különböző jelzőket, alkottok sértő, megkülönböztető mondatokat. Az érzések ugyan úgy kialakulnak bennem is, mint benned. Ugyan úgy vagyok boldog, szomorú, értem a viccet és megvannak a szükségleteim. Ugyan úgy élek, mint ti.
Szóval meddig tart még a szünet a beszélgetésünkben?